Január 6-án, vagyis vízkeresztkor szokás, hogy a pap a vízbe dobja a keresztet, s aki utánaúszva megszerzi azt, szerencsés lesz egész évben.

Egy időben, mikor ezüstkeresztet használtak erre a célra, a keresztet madzagra kötötték, hogy ne járjon az egyház úgy, mint a következő görög mesében:

Egyszer volt, hol nem volt, él egyszer egy kis görög tengerparti faluban egy ember, akit hosszú lábai miatt Nagylábúként csúfoltak a háta mögött, ugyanis szemtől szembe nem merte így nevezni senki. Különben sem beszéltek vele sokan, hiszen nagyon sok ostobaságot tudott összehordani.

A Nagylábú egy évben elhatározta, hogy hírnevet szerez magának, s ő lesz az, aki a pap által a vízbe dobott keresztet felhozza majd. A keresztért minden évben több csapat is harcba szállt, hosszú heteken keresztül készülve a nagy megmérettetésre. Nem kisebb jutalom járt ugyanis akkor a kereszt megszerzéséért, mint hogy a győztes körbejárhatta nemcsak a falut, hanem a szomszédos falvakat is, s az így összegyűjtött adományt szétoszthatta csapattagjai között.

A Nagylábú tervet eszelt ki, s megbeszélte barátjával, a pappal, hogy hova dobja a keresztet, s cserébe felajánlotta, hogy az adományt szétosztják maguk között.

Elérkezett a nagy nap, a liturgia után a Nagylábú hazaszaladt, felvett egy hófehér hosszú nadrágot, a derekán jó szorosan megkötötte egy gatyamadzaggal, s miközben a pap mellett állt, egyre azt ismételgette: “Dobd jó mélyre, Atyám!”

A parton több csapat is várakozott rövidnadrágban, de mindenki a Nagylábú győzelmére fogadott.

Mikor a pap a keresztet a vízbe dobta, a Nagylábú utánavetette magát, s hatalmas loccsanással a vízbe esett. Igen ám, de a nadrágja megtelt vízzel, jól megdagadt, így a többi csapatnak kellett kimentenie.

Közben a keresztnek örökre nyoma veszett.

Az egyháznak pedig új ezüstkeresztet kellett vásárolnia, a remélt jutalom helyett.

Megszakítás