Most, hogy elérkezett a dodekaimero, új sorozatot indítunk útjára, mely a dodekaimero 12 napja alatt megannyi érdekességen keresztül ezen időszak különleges görög szokásait, néphagyományait, jellegzetességeit igyekszik bemutatni Nektek.
Ma a gyerekeknek mesélünk a dodekaimero szokásairól.
Irini, a kíváncsi
- Mit jelent az, hogy új esztendő? – kérdezte nagymamájától a kis Irini, mert nem nagyon értette még, miről beszélgetnek a felnőttek.
Angeliki nagymama türelmesen mesélni kezdett.
- Tudod Csillagom, az új esztendő mindig valaminek a kezdete. 365 nap örömnek, 365 nap várakozásnak, mikor lassan elolvad a hó, a télből tavasz, a tavaszból pedig nyár lesz. Felmelegszik a tenger, és Papuval megint kimehettek a kis halászcsónakján megcsodálni a halakat. Szereted a tengert?
- Nagyon szeretem, mindig olyan szép kék.
- Aztán a nap sugarai már kevésbé perzselőek, és sok szőlővel megérkezik az ősz, majd ismét télbe fordul az idő, és elérkezik a Dodekaimero.
- Mi az a Dodekaimero? – kíváncsiskodott Irini.
- Az bizony egy 12 napból álló görög ünnepségsorozat, amikor a családok összegyűlnek, és megünneplik a karácsonyt, az újévet és a vízkeresztet. Karácsonykor sütnek-főznek, és örülnek egymás társaságának. Ez az időszak ugyanakkor amellett, hogy szeretettel teli, kedvez a sötétség démonainak is, ezért ilyenkor előbújnak a föld mélyéről a kis zöld manószerű lények, a kalikandzaroszok. Bemennek az emberek lakásaiba, rendetlenkednek, de nem kell ám félni tőlük, mert elbújnak, ha közeledünk.
- Biztos a bátyáim szobájában is kalikandzaroszok jártak! – utalt Irini a nagyobb testvérei szobájában uralkodó rendetlenségre.
- Lehet – nevetett fel Angeliki nagymama. – De nem maradnak ám egész évben! Vízkeresztkor a szentelt víz visszazavarja őket a föld alá, ahol döbbenten látják, hogy az élet fája, amit egész évben fűrészeknek, ismét teljes pompájában ragyog.
- Mi az a vízkereszt? – kérdezte Irini.
- Az is egy ünnep, ami ehhez az időszakhoz tartozik. Régen ezt az ünnepet „ta fotának”, azaz a fénynek nevezték, és onnan kapta a nevét, hogy az emberek gyertyát a kezükben tartva ünnepelték. Vízkeresztkor a pap a vízbe dobja a keresztet, és a falu férfijai utána ugranak, és az lesz szerencsés egész évben, aki megtalálja, és kihozza azt.
- Papunak is vannak ilyen keresztjei! – ismerte fel Irini.
- Papu, mikor fiatalabb volt, szinte minden évben beugrott a hideg vízbe, hogy megküzdjön a falu többi férfijával a dicsőségért. De ne gondolj ám szigorú versengésre. Utána együtt ünnepelték meg azt, aki éppen szerencsésebb volt, mint a többiek. De most gyere, Nagymamának meg kell sütnie a Vaszilopitát, mert holnap itt az új esztendő, és nem várhatjuk Agiosz Vaszilioszt üres kézzel. De nézd csak, már leszállt az est, és mintha hallanám a gyerekek énekét. Jövőre már te is nagyobb leszel, és mehetsz kalandát énekelni velük.
- Mi az a kalanda? – kérdezte Irini.
- Ezek görög ünnepi énekecskék, amiben karácsony előtt Jézus születését mesélik el, újévkor Agiosz Vasziliosz cselekedeteiről énekelnek, vízkeresztkor pedig az ahhoz kapcsolódó népszokásokat elevenítik fel. A jókívánságok általában egészséget, bőséget, boldogságot, a hajadonoknak párjuk megtalálását, a gazdáknak pedig bőséges termést kívánnak.
- Én már hallom! – szaladt oda Irini az ablakhoz, és kis kezeit az ablaküvegre tapasztva, megbűvölve nézte a ház előtt éneklő gyerekek kezében lobogó gyertyalángot.
