A navarinói csata, a görög függetlenségi háború egyik legfontosabb csatája 1827. október 20-án zajlott.
Ezen a napon az egyesült európai hatalmak koalíciója legyőzte az oszmán-török tengeri erőket a Peloponnészoszi-félszigetnél fekvő Navarino térségében. Csaknem négy évszázados oszmán uralom után a görögök fellázadtak és bátran harcoltak megszállóik ellen. A görög forradalmat számos európai hatalom, különösen Franciaország, Nagy-Britannia és Oroszország népe is rokonszenvvel fogadta, és jelentős erőket küldött a görögországi felkelés támogatására.
Az oroszok, akik ugyanazt az ortodox keresztény hitet vallották, mint a görögök, nagyon kedvezően fogadták a hellének törekvését egy független keresztény állam létrehozására az Égei-tenger partjainál. Az orosz cár úgy vélte, hogy kötelessége támogatni ortodox keresztény testvéreit az oszmánok ellen, akik az Orosz Birodalom régi ellenségei voltak.
Ugyanakkor Nyugat-Európa legerősebb nemzetei, Franciaország és Nagy-Britannia nem szerették volna, ha az Oszmán Birodalom erős lábra kap Európában, ezért szintén szimpatizáltak a görögök ügyével, abban a reményben, hogy így saját nemzeti érdekeiket is előmozdíthatják a térségben.
1827-re, hat évvel a forradalom kezdete után a lázadó, de túlerőben lévő görögök fizikailag és szellemileg is kimerültek. Az oszmán törökök úgy vélték, hogy itt az ideje, hogy egyszer, s mindenkorra leverjék a görög lázadást. Ezért az oszmán hatóságok igyekeztek támogatást szerezni Egyiptomtól, amely névlegesen az Oszmán Birodalom részét képezte, de a gyakorlatban független volt, és Muhammed Ali uralma alatt állt. Az egyiptomi hadsereg erőinek jelenléte az európai tengereken és a kontinens földjén felháborodást váltott ki, és arra késztette az európai nagyhatalmakat, hogy szövetséget kössenek a görögök szabadságának kivívása érdekében, mivel az oszmán gyakorlatot immár elfogadhatatlannak tekintették. A nagy nemzetek, Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország egyesítették erőiket, és hadihajókat küldtek a mai Olaszország és Görögország között fekvő Jón-tengerre.
A Navarino-öbölnél lévő oszmán flotta megtámadásáról szóló döntésüket Sir Edward Codrington brit tengernagy hozta meg a franciákkal együttműködve és Görögország első kormányzójával, Ioannis Kapodistriasszal konzultálva.
London és Párizs biztosítani akarta a görög autonómiát a térségben, és szerződéssel akarta megkötni Oroszországot, hogy megfékezze saját expanziós törekvéseit a Földközi-tenger térségében. Oroszország viszont oszmán területeket akart elfoglalni, ezért ebben a csatában lehetőséget látott török ellenségei meggyengítésére. Ma már ismert, hogy a szövetséges európai erők abban reménykedtek, hogy az oszmánok elleni egységes európai front látványa ráveszi a törököket, hogy harc nélkül fejezzék be Görögország megszállását.
A törökök és egyiptomi társaik azonban nem engedtek. Ehelyett úgy döntöttek, hogy szembeszállnak a szövetségesek haditengerészeti hajórajával, abban a reményben, hogy egy ottani győzelem véget vet Görögország autonóm vagy az oszmánoktól mindenképpen független államról szőtt álmainak.
A két ellenfél a peloponnészoszi Navarino ( mai hivatalos nevén Pylos) város partjainál találkozott. A török hajók elsőként a szövetséges európai hajókra lőttek, és ezzel megkezdődött a navarinói csata. Ezt a fejleményt sokan nem üdvözölték, ám ez a görög függetlenségi háború egyik legmeghatározóbb csatájává vált.
Bár az oszmánok támadtak először, a szövetségesek hajói fölényben voltak, és ágyúiknak nagyobb volt a hatótávolságuk. Codrington hajója nem sokkal az első lövés után ellentámadást vezetett, és órákon belül az európai erők tüzérségi fölénye teljesen megsemmisítette a török és az egyiptomi armadát.
A törökök megsemmisítő veresége olyannyira teljes volt, hogy elvesztették az évszázadok óta birtokukban lévő tengerek feletti ellenőrzést, hiszen az Oszmán Birodalom a Földközi-tenger nagy részét ellenőrizte Olaszország keleti partjaitól egészen a Közel-Keletig.
Miközben folytatták erőfeszítéseiket Görögország földrajzi területének katonai ellenőrzésére, az oszmánok feltartóztathatatlanul elvesztették a fölényüket. A török erők végül néhány évvel később kénytelenek voltak elhagyni a régiót, Görögország pedig a Bizánci Birodalom bukása után először nyerte el véglegesen függetlenségét.
