Alexis Zorbas története, a Zorba, a görög a műfaj történetének egyik legemlékezetesebb filmje, az alapjául szolgáló Nikos Kazantzakis-könyv pedig a modern görög irodalom egyik legjobb alkotása.
Mégsem köztudott azonban, hogy Zorbas valós személy volt, nem pedig kitalált figura. Az sem ismert, hogy igazából soha nem tette be a lábát Krétára, és valójában nem is Alexis-nek hívták.
Amikor Nikos Kazantzakis 1915-ben az Athos-hegyen találkozott Giorgos Zorbas-szal, a férfi annyira lenyűgözte az írót, hogy összebarátkozott vele, és később arra inspirálta, hogy gondtalan személyiségéről és életkedvéről regényt írjon.
Giorgos Zorbas 1865-ben született Livadiban, Pieria megyében, Fotis és Eugenia Zorbas fiaként. Felnőttként szülővárosát Paleohori falura cserélte. Ott egy barátjánál lakott, és dolgozott favágóként, kovácsként, bádogosként, istállósként, sőt bányászként is egy francia bányavállalatnál Stratonikiben.
Zorbas megismerkedett a bánya igazgatójával, Giannis Kalkounis-szal, majd “elszöktette” és feleségül vette a lányát, Elenit. Giorgos és Eleni Paleohoriban telepedett le, és tizenkét gyermekük született, de közülük csak hét, vagy talán nyolc maradt életben. Ezután a felesége is meghalt, és a család ezután évekig nyomorúságos körülmények között élt.
1915-ben Zorbas az Athos-hegyre ment, és szerzetes lett. Ott találkozott Kazantzakis-szal, és a két férfi között erős barátság köttetett. Ezután együtt Maniba költöztek, ahol Kazantzakis-t a Stoupa közelében lévő Prastova bánya vezetésével bízták meg.
Zorbas magával hozta öt árván maradt gyermekét, és Kazantzakis őt tette meg főbányásznak. A gyönyörű tengerparti faluban, távol a háborútól, az éhségtől és a bajtól, az értelmiségi író és a nyughatatlan, vándorló bányász összekovácsolódott. A két férfi minden nap órákat töltött a fenséges Kalogria-parton, és az életről beszélgettek.
A férfival folytatott végtelen beszélgetések, valamint a férfi túláradó személyisége és viselkedése inspirálta Kazantzakis-t a könyv és az azt követő film szerethető, szinte mitikus Alexis Zorbas-ának megalkotására.
Kazantzakis csodálta, ahogyan Zorbas a legteljesebb mértékben élvezte az életet, a szerelmet, az ételt, a mozgást és a táncot. Lenyűgözte a férfi nyughatatlansága, jószívűsége, nyitottsága és laza hozzáállása. Kazantzakis később tömören úgy jellemezte Zorbast, mint “kiváló evő, ivó, keményen dolgozó és csavargó”. Egy mindenes, akit nem lehetett négy fal közé zárni.
1920-ban Zorbas követte Kazantzakis-t a Fekete-tenger vidékére, mivel az írót a pondoszi népirtás után a görög állam követévé nevezték ki. Ott Kazantzakis a görög külügyminisztérium feljegyzései szerint mintegy 100 000 pondoszit mentett meg, és szállította őket Thessalonikibe.
A pondoszi misszió befejezése után a két barát elvált egymástól, és soha többé nem találkoztak. Giorgos Zorbas mégis tovább élt, táncolt, ivott, evett és vicceket mesélt. Továbbra is sütkérezett Kazantzakis gondolataiban.
