Az ókori Görögországban nem voltak a ma ismert formájukban létező börtönök, csak ideiglenes fogdák, mivel a bűnözőket inkább más módokon büntették, száműzték vagy kivégezték.
A bebörtönzés mint büntetési forma nem volt annyira elterjedt, mint napjainkban. A büntetések inkább a megtorlásra és az elrettentésre, mintsem a rehabilitációra összpontosítottak.
Azokban az esetekben, amikor valaki súlyos bűncselekményt követett el, az adott személyt száműzetés várhatta a városállamából, vagy akár kivégzés is. Többnyire az adósokat zárták be addig, míg adósságukat ki nem fizették.
A börtönbüntetés hiánya és az a tény, hogy a szegények nem tudták kifizetni a pénzbüntetést, a kivégzések megemelt számához vezetett.
Az ókori görög társadalom nagy hangsúlyt fektetett a társadalmi ellenőrzésre olyan mechanizmusok révén, mint a kiközösítés, amelynek értelmében a polgárokat tíz évre száműzhették a városállamból, ha úgy ítélték meg, hogy veszélyt jelentenek a közösség stabilitására.
Az athéniak vagy a spártaiak számára a bűnözők börtönbe zárása a város pénzügyeinek pazarlását jelentette. Nem voltak olyan börtönök, mint a maiak, hanem csak bizonyos, a mai fogdákhoz hasonló épületek, amelyekben a tárgyalásra várókat vagy az elítélteket – akik kivégzésre vártak – tartották fogva egy ideig. Az ilyen helyeket desmoterionnak nevezték. Ezekben helyezték el a kivégzésükre váró elítélt bűnözőket, és talán még olyan embereket is, akiket letartóztattak, de még nem állították bíróság elé.
Az athéni desmoterion leginkább Szókratész esetéből ismert, akit a tárgyalása után ott tartottak fogva, amíg a város szent hajója vissza nem tért. Kivégzésekre nem került sor, amíg távol volt. Ott, az ókori Agora közelében volt az a hely, ahol Szókratész kivégzése előtt mérget ivott.
Virginia Hunter történész leírásából ismerhetjük meg az ilyen helyeket: „A rabokat bilincsek viselésére kényszerítették, fizikai megpróbáltatásokra panaszkodtak. Úgy tűnik azonban, hogy kanapékat és fürdőt is biztosítottak, valamint lehetőséget arra, hogy legalább egy nagyobb ünnep alkalmával elhagyhassák a börtönt. A látogatók fogadásának kiváltságát semmilyen módon nem korlátozták”.
Az ókori Athén is alkalmazta a kiközösítés módszerét a bűnözők és a politikai ellenfelek kezelésére. Az ókori Athénban a „kiközösítés” azt jelentette, hogy tíz évre száműztek valakit a városból. Ha a kiközösítés mellett döntöttek, a polgároknak lehetőségük volt arra, hogy egy „ostrakonra”, egy írásra alkalmas cserépdarabra felírják annak a személynek a nevét, akit ki akartak közösíteni. Az ókori bizonyítékok némileg ellentmondásosak, de úgy tűnik, hogy minimum 6000 szavazat esetén a legtöbb szavazatot kapott személyt tíz évre száműzték Athénból, akinek tíz napja volt arra, hogy összepakoljon és elhagyja a várost.
Platón, Szókratész tanítványa a Törvények című művében elsőként javasolta a börtönbüntetést. Platón egyik legfontosabb büntetéssel kapcsolatos elve az arányosság gondolata volt. Úgy vélte, hogy a büntetésnek illeszkednie kell a bűncselekményhez, célja az igazságosság elérése és a társadalmi rend fenntartása. Hangsúlyozta továbbá a rehabilitáció fontosságát a puszta megtorlással szemben.
Arisztotelész megkérdőjelezte a platóni nézeteket, azt állítva, hogy a bűnözők társadalmilag veszélyesek, és arra a következtetésre jutott, hogy a bűncselekménytől függően ugyanolyan szigorúan kell büntetni őket, mint az állatokat.