A Rio-Antirio hidat 2004. augusztus 7-én adták át, egy héttel a 2004-es athéni nyári olimpiai játékok megnyitása előtt.
A híd két évtized alatt jelentősen megváltoztatta Görögország gazdasági életét, hiszen megkönnyítette az utasforgalmat és a teherszállítást a Peloponnészoszi-félsziget és Közép-Görögország között.
A híd megnyitása ünnepélyes keretek között történt, az első emberek, akik hivatalosan átkeltek rajta, nem mások voltak, mint a 2004-es olimpiai fáklyavivők. A csoport egyik tagja pedig Otto Rehhagel volt, a német futballedző, aki a görög válogatottat alig egy hónappal korábban az Euro 2004-es kupán diadalra vezette.
A híd hivatalos neve Harilaos Trikoupis híd, nevét pedig arról a XIX. századi görög miniszterelnökről kapta, akiben először fogalmazódott meg a gondolat egy ilyen híd megépítésére.
A 2380 méter hosszú híd az egyik leghosszabb kábeles híd az egész világon. Kétségtelen előnye, hogy javítja a Peloponnészoszi-félsziget megközelítését, ahová korábban csak komppal vagy a Korinthoszi-szoroson keresztül lehetett eljutni.
A hídnak köszönhetően a turistaforgalom is javult, különösen az északról, a patrai kikötőből a térségbe érkezők viszonylatában. A Jón-tenger szigetei és a közép-görögországi területek felé tartó utazók most már könnyen és gyorsan áthaladhatnak az ország központi területén a hídnak köszönhetően.
A tanulmány azt is megállapította, hogy a híd máris pozitív hatást gyakorolt az ingatlanok értékére az északi régióban, ami a telekárak jelentős emelkedéséhez vezetett.
A Harilaos Trikoupis híd a forgalomnak is óriási hasznára vált. Ez nemcsak két fő autópályát, a Jóniai és az Olimpiai Odos-t köti össze, hanem az Ipiros és Aitoloakarnania közötti közlekedési kapcsolatok is jelentősen javultak. Az új híd megépítése előtt Aitoloakarnania gyakorlatilag szinte teljesen el volt vágva az ország többi részétől.
Az impozáns kábeles híd építését széles körben is mérnöki mesterműnek tartják, mivel számos megoldást alkalmaztak az elhelyezkedéséből és a régió geológiájából adódó nehézségek leküzdésére. E nehézségek közé tartozott a folyó különösen mély vize, a híd alapjai alatt húzódó, egykor instabil talaj, a szeizmikus tevékenység, a cunamik valószínűsége és a Korinthoszi-öbölnek a lemeztektonika következtében bekövetkező tágulása.
A tengerfenék megerősítése és stabilizálása először úgy történt, hogy kétszáz üreges acélcsövet fúrtak a talajba minden egyes móló alatt. A mólók talapzatát nem a tengerfenékbe verték, azok egy kavicságyon nyugszanak, amelyet aprólékosan egyenletesre szinteztek (ami ebben a mélységben nehéz feladat).
Földrengés esetén a pillérek oldalirányban mozognak a tengerfenéken, a kavicságy pedig elnyeli az energiát. A híd deszkázatát is speciális emelők és csillapítók segítségével kötik össze a pillérekkel, amelyeket úgy terveztek, hogy elnyeljék az esetleges mozgásokat.
