Szapphó a vágyról, a szenvedélyről és a szerelemről énekelt, s leginkább a nőket szólította meg. Ahogy újabb töredékek kerülnek elő műveiből, egyre teljesebb kép rajzolódik ki róla, de továbbra is ő marad a legtitokzatosabb ókori költőnő.
Kilenc verseskötetéből mindössze két teljes vers maradt fenn, így sok részlet a képzeletre van bízva az ókori költőnő teljesítményének (és életének) rekonstruálásában.
Egy olyan világban, amelyet a férfihangok uraltak, Szapphó dalai rendkívüli jelentőséggel bírtak. Annyira tisztelték, hogy a régiek a Tizedik Múzsának nevezték, és dalai évszázadokon át öröklődtek, költők nemzedékeit inspirálva, akik közül senkinek sem sikerült megismételnie a versmérték és az érzéki művészet iránti uralmát.
Az ókori és a modern tudósok néha értetlenül állnak az előtt, hogy Szapphónak hogyan sikerült megszereznie a mesterművei megkomponálásához szükséges műveltséget. Az ókori mediterrán kultúrákban ugyanis a nők csendes és ellenőrzött életet éltek, és csak korlátozottan, vagy egyáltalán nem jutottak hozzá a hivatalos oktatáshoz. Ha volt is szükség arra, hogy egy lányt megtanítsanak az alapvető olvasási, írásbeli és számolási készségekre, az csak azért volt, hogy a házasság után a háztartás vezetésére is felkészítsék.
Bár életéről kevés biztos tény áll rendelkezésre, azt tudjuk, hogy Szapphó a Törökország partjainál fekvő görög Lesvos szigetén, Mytilini városában született a Kr. e. 7. század végén. Mytilini az archaikus Görögország más közösségeihez képest felvilágosult társadalomnak tűnt. Szapphó művei egyértelműen arra utalnak, hogy a nők – legalábbis az ő kiváltságos társadalmi helyzetéből kiindulva – hozzáférhettek a hivatalos oktatáshoz.
Születésének becsült időpontja valamikor a homéroszi költők műveinek megírása és továbbadása utánra tehető, amelyek a trójai háború történeteit mesélték el, és amelyeket az Iliász és az Odüsszeia néven ismert eposzok őriznek.
Szapphó azonban nem volt epikus ókori költő, inkább lírát írt: rövid, kedves verseket a legkülönbözőbb témákról, az istenekhez szóló himnuszoktól kezdve a házassági énekeken át a mítoszok és legendák mini történetéig. A vágyról, a szenvedélyről és a szerelemről is énekelt – főként a nők felé -, erről ismert a legjobban. A költőnő szerelmes volt egy nála 20 évvel fiatalabb Phaon nevű révészbe, aki azonban nem viszonozta az érzelmeit, ezért a lány a mélybe vetette magát egy lefkadai szikláról. Egy másik történet szerint Szapphó házas volt és született egy Kleisz nevű lánya is, de a nők iránt is érdeklődést mutatott.
Arisztokrata családból származott, szülővárosában megalapította a fiatal lányok társaságát Aphrodité és a múzsák tiszteletére. A társaság zenével, tánccal és természetesen költészettel foglalkozott.
Szapphó fordítása nem kis teljesítmény. Egy versének (Himnusz Aphroditéhez) kivételével műveiből csupán töredékek maradtak fent. Ezek nagy része rossz állapotban van, a papirusztudósok rakták össze őket, hogy olvasható szövegeket készítsenek belőlük a tudósok számára. Ha a fordító szembesül a költő görög nyelvhasználatával, azonnal belekeveredik a helyesírásba, tört sorokba, hiányzó szavakba, hiányos szavakba, hipotetikus írásjelekbe, egyszóval filológiai fejfájás tör rá.
És a kitartó munka után a fordító mindig elégedetlen. Lehetetlen a költő zsenialitását egy másik nyelven megragadni, különösen akkor, ha a fordító egyúttal metrikai megfelelőségre is törekszik. Catullus is költőzseni volt – olyan művész, aki teljes mértékben uralta a stílust, a metrikát és a jelentést. Mégis elég alázatos volt ahhoz, hogy ne Szapphó szavait másolja, hanem utánozza őket, hogy választ komponáljon rájuk, hogy a Tizedik Múzsa iránti tisztelgésként a sajátjává tegye azt.
2004-ben a nemzetközi médiában nagy visszhangot váltott ki egy olyan papíruszdarab felfedezése, amely kiegészített egy meglévő töredéket – és ezáltal egy új verset alkotott Szapphótól. A javítási folyamat eredményeként született meg az 58. vers, amely az ifjúság és az öregség témáját dolgozza fel.
Egyre több Szapphó-töredék bukkan fel. 2013-ban újabb töredékek kerültek elő, amelyek segítettek a meglévő darabok rekonstruálásában, és négy, eddig ismeretlen darabot hoztak napvilágra. Az egyik viszonylag teljes vers, a “Testvérek éneke” a lelet legjelentősebbje.
